Van bővebb info, onnan már mindent előre lehet tudni, de azért telefonon is érdeklődtem, inkább csak azért, hogy halljuk egymás hangját. Simán ment. Kérdeztem, ő válaszolt. Röviden, lényegre törően. Kérdeztem az időpontot, az is megfelelt neki. Aznap délelőtt kellett újra hívnom, hogy megerősítsem. Úgy ment, mint a karikacsapás. Másfél órára mentem, de kettőt sem sajnált tőlem.

Eltéveszteni nem lehet. A parkolás fizetős, pedig már nem belváros. Úgy láttam, lehet szabad parkolóhelyet találni, bár nekem kalandosabb volt a parkolásom. A Hungária krt. és a Róbert Károly krt. így délután autóval nem javasolt. Vagy 20-30 percig tartott, míg szívhattam a vasúti felüljáró üde magaslati levegőjét. Telefonáltam, hogy késni fogok és úgy tűnt, nem probléma. Hogy ledolgozzam lemaradásom, próbáltam kerülni a Reitter Ferenc, Szegedi út irányában, de nyomor volt mindenütt, így végül egészen a Petneházyig kevergőztem. A szívem már a torkomban dobogott, eluntam a tekergést, itt volt hely, leparkoltam és mentem gyalog. Lassan, de legalább biztosan. Kb. fél órát késtem.
Csúcsidőben 1-es villamos javasolt, autósoknak is.

Új építésű ház. Lehet liftezni. A lakás is új persze, de hadd ne kelljen írnom róla, mert nem nagyon emlékszem rá. Az „arany” elvakította szemem és szerencsére nem sokat láttam a lakásból. Arra emlékszem, hogy a szobában nagymintás tapéta van, a fürdőben pedig – nem tudom, miért olyan fontos ez, számomra soha nem jelentett problémát, ha véletlenül szintetikus macsóillat nélkül érte víz testemet –, szóval a fürdőben jelentős mennyiségű férfi tusfürdő is van.,És volt „baba” is:) Szájvíz is volt négy féle, amit azonban nem eldobható pohárból, hanem valódi kis porcelán pohárkából lehet fogyasztani. Fürdés után pedig még szomjamat is olthattam, így aztán víztől kívül-belül felfrissülve vártam izgatottan az eljövendőket…

Restellem magam, de tényleg nem nagyon emlékszem az első pillanatokra. Az első találkozás izgalma feledteti velem, hogy nyaktól lefelé kezdjek ismerkedni. Lehet, hogy ez az én hibám, rossz beidegződés, de az arcát nézem, mert kíváncsi vagyok, hogy ki is ő. Izgalmas, vibráló, színes egyéniség, nem lehet nem vele kommunikálni, hanem csak úgy elnézni mellette, vagy hogy is mondjam, alátekinteni. Ami közel sem jelenti azt, hogy ne lenne mit nézni arctól lefelé. Ellenkezőleg!! Hihetetlen, milyen nőies, milyen arányos. Egy deka felesleg, egy deka hiány nincs rajta. Ilyen körülmények között egy épkézláb hangot kinyögni is nagyon nehéz. Pedig érdemes, mert hamar kiderül, hogy ami belül van, legalább annyira izgalmas, mint ami kívül látható.

A VADLÓ TÁNCA
Kedves bolytársak! Tudtok-e valamit a vadlovakról? Hol élnek? hogy néznek ki? hányan vannak? vannak-e még? Jól kapaszkodjatok meg! A kelet-európai „tarpán” mára kihalt. Vele már nem fogtok találkozni, csak néhány házilóból „visszatenyésztett” utánzatával. Állatkertekben. A közép-ázsiai Przsevalszkij-lónak pedig ma már csak 250 példánya él valahol a mongóliai Góbi-sivatagban. Létezik azonban egyetlen egy – igen, hihetetlenül hangzik, pedig igaz – egyetlen egy példánya itt, nálunk, épp a mi városunkban. Itt él közöttünk, igyekszik akklimatizálódni, alkalmazkodni ahhoz, ami már sok földi lény vesztét okozta, próbálja túlélni azt, amit csodás ősei nem voltak képesek túlélni: az emberi jelenlétet (HBB: Meztelen majom). Ha teheti, messze kerüli a városi népséget. A végtelen rónák, a szabadság földje: ez az ő igazi otthona…
Nem túl széles látókörű, otthonülő hangyaként eddig nem igazán tudtam, mi is az a „tánc”, pedig egy külön kategória a választási lehetőségek között. Nem a tánc akadémiai jelentésére gondolok, hanem, hogy ilyenkor mit kell érteni alatta. Jó pap holtáig tanul – ha már jó pap nem lehetek, legalább most tanulhatok valamit. Amikor aznap hívtam, kérdeztem, kell-e előre kérnem a táncot. Kérdezte, hogyan szeretném, de fogalmam sem volt, hogy hogyan kellene szeretnem, ezért rábíztam. Mint kiderült, nem csak én nem vagyok ebben a témában annyira magabiztos. És mégis, az amatőrizmus csodája, nem hogy nem bántam meg, életem egyik legemlékezetesebb jelenete lett a TÁNC!! Nagyon tetszett és nagyon sajnálom, hogy ilyen rövid volt.
Ő, a VIP girl, a sokat próbált amazon, a sokszoros "istennő" ott állt, és lámpalázasan, kipirult arccal kezdett neki a táncnak. És bizony nem volt ott egy istennő sem, csak egy igazi, élettel teli, őszinte, valóságos földi lény volt ott. Kipirultan, gyönyörűen, szeretnivalóan. Ott állt pírtól izzó elfehéredett arccal, beöltözve a tánchoz. Három dologból állt az öltözék: bugyi, melltartó, meg valami felsőrész, talán egy trikó. Zenét cserélt, de alig, hogy elkezdődött a tánc, az első 10-15 másodpercben már le is keveredett a felsőrész. Szörnyen kellett figyelni, mert fénysebességgel követték egymást az események... Aztán tánc közben megfordult és piruló arca helyett azt mutatta, amit minden egészséges férfihangya látni szeretne. Nem néhány percben, hanem egy életen át, még azon túl is. Látni…, megérinteni…, kézben tartani…, birtokolni… elmélyülni benne és saját magának a világ végezetéig kisajátítani. Néztem én is azokat a hullámzó hátsókat kigúvadt szemekkel, leeső állkapoccsal, csak néztem… és néztem…
Auuuuuúúúúúúú!! Mi történt? Hova lett a felső rész? Oly mértékben merültek el szemeim a hátulsó hullámok ringásában, hogy bekövetkezett az a szörnyűség, amit még legádázabb ellenségeimnek sem kívánnék: lemaradtam a melltartótól való megszabadulás folyamatának vizuális érzékeléséről. Épp hogy csak kapkodtam a levegőt hirtelen bánatomban, Lizzie megelégelte a pironkodást, odalépett hozzám, egészen közel, provokálóan közel, teste az arcomat súrolta, s amint a „mindent a kéznek, semmit a szemnek” elv érvényesült, lámpaláza máris alábbhagyott. Az olvasószemüvegem épp nem volt nálam, így kénytelen voltam a gyengénlátók kézi letapogatásos módszeréhez folyamodni. Néhány lépésnyi táncszerű mozdulat közben lekerült a harmadik kellék is, és ezzel a tánc véget is ért.
Szörnyen rövid volt és szörnyen jó volt. Borzongás fut végig tőle a hátamon a fejem tetejétől a lábujjam végéig. El nem fogom felejteni kipirult arcát, a nekem ringó, csak és kizárólag nekem hullámzó gyönyörű hátulsó dombjait.
A nagy izgalmat pihenésképpen egy kis masszázs követte. Kaptam is és adhattam is! Igyekeztem továbbhaladni az egészséges férfihangyák útján: látni…, megérinteni…, kézben tartani… Közben sokat beszélgettünk, rendkívül közvetlen volt, úgy viselkedett, mintha már régóta ismernénk egymást.
Nem láttam, hogy hol az óra, nem érzékeltem mennyi az idő, de Lizzie egyszer csak feleszmélt, hogy ha így folytatjuk, másfél óra után mindössze annyi lesz, hogy ő táncolt, én meg „kézben tartottam”.
Felugrott, átment az ágy másik felére, elhelyezkedett a lábaimnál és kézbe vette a dolgok irányítását. Egész pontosan kézbe és az ajkai közé. Persze a dolgok a valóságban nem mindig ilyen költőiesek, de valamilyen módon ki kell fejezni azt, ha nem durvák, ha finomak, lágyak, ha mézédesen endorfint termelnek és örömet okoznak. Mert ilyen volt Lizzie botkormányos irányítása. Most végre nem száguldozott, nem vágtázott a sztyeppén, nyugodtan, megfontoltan irányította az eseményeket. Közben néha arany szemeivel rám-rám villantott, zavarba is jöttem, hisz nemrég még piruló táncoslány volt. Ilyenkor nekem mindig odalesz az időérzékem, most is csak arra lettem figyelmes, hogy nyúl az asztalkához, kezével kicsomagol valamit, a botkormányt meg kezdi becsomagolni … a szájával. Felnyergelt. Kérdőn rám nézett, nekem pedig teljesen természetesnek tűnt, hogy kedvencét, a lovacskát válasszam. Nyeregbe helyezkedett. Parányi hangyaszívem hevesen vert, mint a végső ütközet előtti dobpergés. Illesztgette-illesztgette a kulcsot a zárba, de nem, elsőre nem sikerült. Kis szünet következett az erős koncentrálás után, majd újra nekifogott. Újra nyeregbe helyezkedett, összpontosított, újra illesztette a kulcsot, de a kulcs továbbra sem illett a zárba. Pedig olyan készségesen igyekezett illeszkedni a kulcshoz. A végső ütközet előtti dobpergés nem csitult, a hadrenden azonban változtatni kellett. Egy, a csatatéren épp arra bolyongó misszionárius segítségével végül sikerült a kulcsot a zárba illeszteni. A dobok elhallgattak, megállt az izzó levegő, a támadás előtti utolsó pillanatok voltak ezek. A kulcs nem mozdult. Szorult helyzetbe került, éreztem, hogy a legkisebb mozdulatra gyorsan véget ér az ütközet. Tartottam-tartottam a kulcsot, de nem bírtam sokáig. Végül is az anyatermészet mindenről gondoskodik: Ha szorult helyzetben vagy, cselekedj gyorsan! A kulcs megmozdult, és a kérdés ezzel eldőlt, hamarosan véget ért az ütközet.
Először arra gondoltam, na ennek a gyors csatának sem lett nyertese. Azután eszembe jutott hangyamama sokat emlegetett mondása: „aki sokat markol, az keveset fog”. Persze, persze, mi a testtömegünk 52-szeresét is elbírjuk, nekünk mást jelent a sok, meg a kevés.
Mindenből csak egy kevés jutott, viszont az a kevés nagyon, de nagyon jó volt…
Miután jószívűen két órát nekem adott az életéből, kényszeredetten elköszöntem. Kiléptem az ajtón, mentem egészen a folyosó végéig. Megnyomtam a lift hívógombot. Megfordultam, hogy utoljára megnézzem az ajtaját. És lám, az ajtó még félig nyitva állt. Vadlovacska integetett az ajtónyílásban. Öröm és bánat együtt tulakodtak hangyányi lelkemben. Mosolyogtam, vagy sírtam, már nem tudom. Integettem én is. Hang már nem jött ki a számon, csak tátogtam némán: „Kedves Vadlovacska, aranyszőrű Vadlovacska, kérlek, ne hagyj itt!” (Stones: Wild Horses) A lift azonban megérkezett, egy idegen erő beszippantott a liftbe és miután leért a földszintre, kiköpött magából, egyenesen ki az utcára. Ott találtam magam újra, a vadlovak nélküli, gyilkos valóságban…

Előre letettem... Felsőközép átlag...

Nem is annyira vad, kedves, türelmes, odaadó, lendületes, vidám, jószívű, okos, borotvaéles, gyönyörű, szép, sugárzó, természetes, empatikus, csinos, figyelmes, odafigyelő, emlékező, lányos, nőies, mosolygós, kívánnivaló, szeretnivaló, aranyló.